A választási kampányhoz közeledve érte a kinevezése. Ilyenkor a kultúra is fokozottan átpolitizálódik, élesedik a szekértáboros adok-kapok. Hogy látja, van esély értelmes párbeszédre, lesz itt valaha nemzeti minimum?
Mindig elmondom, nem a politikai oldalak közti kulturális küzdelem kellene legyen számunkra az igazi kérdés, hanem hogy fennmarad-e anyanyelvi, nemzeti kultúránk az erősen globalizált világunkban. Ez a kultúrharc valódi tétje. Mindazonáltal optimista vagyok, a magyar nyelv és kultúra él, pezseg. Sok a szakmai, az esztétikai és az egzisztenciális vita, mégis sokszínű és egymással izgalmas interakcióban levő kánonok léteznek művészeti életünk valamennyi területén. S a művek létrehozásához és a közönséghez való eljuttatásához bőven van anyagi forrás is, hála a kormány gazdaságpolitikájának, a mindenütt érzékelhető növekedésnek és konjunktúrának. Ha kultúránk és identitásunk, keresztény világképünk jogos védelme nem jár együtt bezárkózással, hanem megőrizzük nyitottságunkat és kultúránk befogadó jellegét, és mindeközben nem mondunk le hagyományainkról, akkor Európa egyik nyertes országa és kultúrája lehetünk.
Igaza van Demeter Szilárdnak, hogy nem alanyi jogon jár a támogatás és az ösztöndíj”
A minap nagy port vert fel Demeter Szilárdnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójának egy nyilatkozata, amelyben a kortárs magyar írók alkotásairól szólva elmondta, szerinte nyolcvan százalékuk „mehetne a levesbe”. A híradásokból és a felháborodott reakciókból azonban kimaradt, milyen összefüggésben mondta mindezt: „Nem alanyi jogon jár az ösztöndíj. Jó lenne, ha adnánk a minőségre is” – fogalmazott. Mi a véleménye erről, mint egy szintén az adófizetők pénzén fenntartott nemzeti kulturális intézmény vezetőjének és olykor tollat ragadó magyar írónak?
A magyar irodalmi életet nem lehet felügyelni, mindenki, aki erre törekszik, bukásra van ítélve. A művészet szabad, és a tehetség mindig utat tör magának. Nem is gondolom, hogy ma bárkinek ilyen ambíciói lennének. Létezik állami támogatási rendszer, de hogy az elkészült és támogatott művek közül melyik lesz maradandó, az csak évtizedek múlva derül ki. A Nyugatban harminchárom évfolyama alatt több mint háromezer szerző publikált. Közülük az irodalomtörténet is csak keveset emel ki, azonban ha nincs ennyi író, költő, kritikus, nincs kivel megtölteni a lapot, azaz a Nyugat sem létezhetett volna. S nem létezett volna az a közeg, amelyből Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz ki tudott emelkedni. A Nyugatot szerkesztő Osvát Ernő nyomán nekünk is el kell tudnunk választani az irodalmat az irodalmi élettől, tudva, hogy mindkettőre szükség van. Én különben mindenevő vagyok a művészetben, az operától a stand-up comedyig, a néptánctól a kortárs balettig minden lázba tud hozni, csak jó minőséget lássak. Budapesten és vidéken is minden esélyem megvan erre, hiszen egymást érik a jobbnál jobb társulatok és produkciók. Igyekszem sokat járni színházba, íróként figyelem a társművészetek alkotóit, legyen szó rendezőről, építészről, szobrászról vagy dizájnerről. Abban igaza van Demeter Szilárdnak, hogy nem alanyi jogon jár a támogatás és az ösztöndíj, de mindenkinek, aki a kultúra állami forrásainak elosztásáért felel, érdemes felidéznie a világháború alatti politikai lépéseiért oly sokat támadott, egyébként miniszterként és történészként is nagyot alkotó főigazgató-elődöm, Hóman Bálint szavait: „Elmúlt korok mecénásai és fejedelmi művészetpolitikusai megengedhették maguknak, hogy csak saját egyéni ízlésüknek megfelelő művészeti irányokat támogassanak. Korunk állami művészetpolitikusának minden konzervativizmusa mellett is le kell mondania saját ízlésének kizárólagos érvényesítéséről. A régibb és újabb keletkezésű, de napjainkban egymás mellett élő művészi irányok, felfogások és ízlések értékelésénél történeti nézőpontból kell kiindulnia. […] A történeti szempontból kiinduló művészetpolitikus nem szorítkozhatik bármelyik irány egyoldalú és kizárólagos támogatására, hanem arra törekszik, hogy mindez irányokat a nemzeti egység gondolatának és az egyetemes kulturális haladásnak szolgálatába állítsa. […] Nincs politikai irány a művészetben, mint ahogy egyáltalában nem szabad a művészetbe politikát keverni.”
L. Simon László
József Attila-díjas író, költő, politikus. 1972-ben született Székesfehérváron, az ELTE Tanárképző Főiskolai karán magyar–történelem, majd a Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári diplomát. 2004 és 2010 között a Magyar Írószövetség titkára, 2010-től fideszes országgyűlési képviselő, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, 2011 októberétől a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, 2012 és 2013 között a kultúráért felelős államtitkár. 2013-tól a Várbazár felújításáért és a fertődi Esterházy-kastély rekonstrukciójáért felelős kormánybiztos. 2021. július 31-étől a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Nős, négy gyermek édesapja.
József Attila-díjas író, költő, politikus. 1972-ben született Székesfehérváron, az ELTE Tanárképző Főiskolai karán magyar–történelem, majd a Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári diplomát. 2004 és 2010 között a Magyar Írószövetség titkára, 2010-től fideszes országgyűlési képviselő, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, 2011 októberétől a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, 2012 és 2013 között a kultúráért felelős államtitkár. 2013-tól a Várbazár felújításáért és a fertődi Esterházy-kastély rekonstrukciójáért felelős kormánybiztos. 2021. július 31-étől a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Nős, négy gyermek édesapja.Nyitókép: Földházi Árpád